Leírom azt, hogy halál
Amikor kislány voltam annyira féltem a haláltól, hogy nem mertem még magát a szót sem leírni. De elolvasni se mertem. Ha megláttam valahol, gyorsan átsiklott felette a szemem. Mintha ott se lenne. Persze kimondani se tudtam sose. Az én szótáramban egyszerűen nem szerepelt. Ilyen viszonyban voltunk. Amúgy ha jól belegondolok nem csak kislányként voltam így, hanem ez elég sokáig tartott. És jóga ide vagy oda, még mindig nem vagyunk jóban. Most amikor például elmentettem már ezt a blogbejegyzést és adta volna magát, hogy a fájl neve halál legyen egyszerűen nem mertem így elnevezni. Nekem nem lesz egy „ilyen” nevű fájl a gépemen! Ez olyan, mint amikor a Harry Potterben Voldemortot Tudodki-nek hívják. Ha valami ennyivel hatalmasabb természetes, hogy szorongunk?
Elhunyt Pap Vera. Sorra jelennek meg a közös képek a hírfolyamban, ilyenkor mindenhonnan előkerülnek. Mintha eddig mindenki fiókjában ott lapult volna egy fotó, amin együtt szerepelnek. De olyan képeket is látok, ahol csak ő van és mi fotóztuk. Persze nem csak Pap Vera esetében van ez így, ezt már máskor is megfigyeltem, ha egy ismerősünk távozik és van róla képünk, kirakjuk. Miért? Miért mutogatjuk ezeket? Eddig miért nem posztoltuk? Büszkék vagyunk rá, hogy együtt lehetünk vele. Együtt mutatkozhatunk egy emberrel, aki elment? Az jó? Aztán a hozzászólások, egyszerűen nem értem, hogy bírjuk annyival elintézni, hogy R.I.P., vagy a síró szmájli! De még jobb a szomorú arcocska, vagy a bömbölő arc és a neee máááá! jaj ne! nem lehet igaz! nagyon sajnálom! neeeeeeeeeee! és folytathatnám….Aztán minden megy tovább. Jönnek újra szomorú arcú kutyák és vidám arcú gyerekek. Mi élünk tovább.
A hinduk és a buddhisták sem szoronganak ennyire a haláltól. Hitük és gyakorlatuk szerint „csak” a fizikai test hal meg, minden más továbböröklődik. Van egy örökkévaló és az különböző létformákban nyilvánul meg, a tapasztalás által tökéletesíti magát. Öröktől fogva létezik, soha nem szűnik meg és a jóga lehet például egy eszköz, amely segítségével megtapasztalhatjuk.
A hitet illetően mindkét irányzat csupán egyetlen tételt állít követői elé: a karma, az ok és okozat törvényében való hitet. A világot ezért egyfajta morális rendbe rendezik, ahol a jelenlegi és jövőbeli állapot is levezethető az egyén vagy az egyének cselekedeteiből. És ebben az egyes vagy többes számban van a fő különbség a két „vallás” között. Mindkettőben számos iskola van, ezért ezen az alaptételen túl nem gondolkodnak a világról egyféleképpen, viszont a halállal való szembenézést és megbékélést bizonyára megkönnyíti számukra az újjászületés tudata.
Buddha is azért indult el otthonról, hogy megkeresse a halálból kivezető utat. Szorongását nem a hittel oldotta, hanem saját tapasztalásán keresztül szüntette meg. Eszméit nem vallásnak szánta, mindenkit óvott bármely vallás vagy eszme kritikátlan elfogadásától, mindenkit arra buzdított, hogy ne higgyék el szavait, csak ha maguk is megtapasztalták azok helyességét. Buddha szerint semmi sem állandó, a világ valamennyi jelensége átmeneti, egymást folyamatosan felváltó elemek összessége. A hindu szemlélettel ellentétben nem egy egyéni lélek vándorol testről-testre, ilyen szempontból a buddhisták nem használják a „lélekvándorlás” kifejezést. Szerintük az újjászületésben ún. felgyülemlett erők, elemek illeszkednek össze egy új egyénné. Azért tapasztalunk újra meg újra a különböző létformákban, hogy megtisztuljon a tudat a negatív érzelmektől, a vágyaktól és a nemtudástól.
Mi itt nyugatabbra folyamatosan rettegünk a haláltól. Az egész életünket úgy éljük, hogy szorongunk és a bizonytalanság, hogy nem tudjuk, mikor történik meg állandó félelemben tart minket. Félünk attól, hogy milyen az, ha mi már nem leszünk. Pedig gondoljunk bele, az miért félelmetes, ha mi nem leszünk már?