Szeparációs szorongás - a félelem

Tudtátok, hogy csak az érzelmek számítanak? Legalábbis szerintem. Mindent az mozgat, hogy kapunk-e (elég) szeretetet és adhatunk-e (elég) szeretetet. Ha eleget kapunk/adunk, akkor vagyunk egyensúlyban, akkor érezzük magunkat biztonságban.

Ma olvastam egy cikket arról, hogy etológusok végeztek egy kutatást itthon, hogy megállapítsák a szeparációs szorongás okát kutyáknál. Aki kutyatulajdonos vagy van gyereke tudja, mi ez, mert nem csak kutyáknál, hanem gyerekeknél is előjön. Kisbabáknál, ha jól emlékszem, olyan 8 hónapos korban, amikor a gyerek rájön, hogy ő nem te, hogy ti különálló lények vagytok. Mert addig ezt nem gondolta volna. De akkor beüt az elkülönültség érzése és az nagyon félelmetes. Aztán jóesetben megküzdünk vele és elfogadjuk, hogy így van, leélünk egy életet. De ne ugorjunk ennyire előre. A baba, ha ilyenkor egy pillanatra is szem elöl veszít, pánikol. Kerekednek a szemei, sír, üvölt és minden egyéb mással fejezi ki, hogy ő bizony így nagyon nagyon fél. Ha a kötődés rendben van, akkor ennek az időszaknak viszonylag hamar vége (vagy elő sem jön), a gyerek tudja, hogy minden ok, így is rendben van minden. Elfogadja, mert megérti, azért mert nem lát, te még létezel és ráadásul ő is létezik, megmarad.

Ha az anya kiszámíthatóan reagál gyereke jelzéseire és kötődési igényére, akkor a gyerek megfelelő kötődést tud kialakítani, vagyis bízik másokban és biztonságban érzi magát. Ha azonban az anya nem kiszámítható módon reagál a gyerek jelzéseire, szakszóval nem „válaszkész”, akkor a gyerek bizonytalan lesz, sőt kerülheti is az intimitást. Akik felnőttként nem bíznak más emberekben vagy állandóan attól fog félnek, hogy elhagyják vagy elutasítják őket gyanús lehet nekik, hogy ezzel küzdenek.

Kutyáknál ugyanez a helyzet. Vannak kutyák, akik rosszul viselik, ha

egyedül hagyják őket és szó szerint pánikolnak. Ezért megvizsgálták a gazdákkal való viszonyt és összehasonlították a gazda emberi kötődésével.

A kutatásból kiderült, hogy az embereknél megfigyelt szeparációs szorongás ugyanúgy alakul ki a kutyáknál. Akiknek a gazdájuk érzelmileg nehezen köteleződik el, akiknél bizonytalanságokat élnek meg a kutyák, ott nagyobb eséllyel alakul ki szorongás. Mint az embereknél, ugyanúgy vannak kutyák, akik "hangosan" félnek, rombolnak otthon, szétrágnak mindent, de ott van a másik véglet is, akik nem ugatnak egész nap, nem vonyítanak, nem nyüszítenek, hanem csendben befordulnak és szorongó egyedekké válnak. Velük egyébként nehezebb, mit kezdeni. A kutatás eredménye megmutatta, hogy ha a gazda nem válaszkész, vagyis nem reagál a kutya jelzéseire, akkor a kutyában nem alakul ki a biztonság érzése.

Mi jógik tudjuk, hogy minden karmikusan meghatározott, ezért nyilván azt is sejtjük, hogy bizony attól függ, hogy az ember válaszkés-e, hogy az a felnőtt (vagy éppen gazda) mennyire alakított ki gyerekként biztonságos kötődést. Hogy az ő anyja vagy apja hogy álltak ezzel. Ha ők sem voltak válaszkészek, akkor ő sem tud az lenni. És ez így fejthető vissza generációról generációra! Persze ez nem segít nekünk nagyon tovább, inkább csak annyira, hogy látjuk és teszünk ellene. Mondjuk jógázunk. Meditálunk. Más eszközöket bevetünk, hogy ezt a bizonytalanságot kiszedjük. Ha tudatosítod, elfogadod, kicsit már olyan, mint a számháborúban, leolvastad a számát. Lebukott, tudod, mivel állsz szemben. Csak itt ne állj meg és kezdd el mielőbb önmagad gyógyítását, amihez kérj bátran segítséget.

Nagyon örülök, hogy napvilágot látott ez a kutatás, mert jól rávilágít saját magunkra és emberi kapcsolatainkra. Azoknál a gyerekeknél, akik "túlzottan" kötődnek anyjukhoz vagy az apjukhoz, nem az a legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk a kontaktus iránti igényüket. Legtöbb esetben pont ezzel okozunk nagyobb bajt.

Azok a felnőttek, akiknél nem alakult ki ez a kötődés, akiket felnőttként túlzottan meghatároznak a szülők, olyanok, mint az örök gyerekek, mintha nem nőnének fel. Ők azok, akik sokszor nem tudnak egy párkapcsolatban elköteleződni.

Ezzel bizony akkor foglalkozni kell. Mert sok esetben nem a másikkal van a baj, hanem önmagunkkal.

Namasté,🙏🐾

Alexandra