Hallgass a megérzéseidre!

Mindig is imádtam a vizet és fanatikusan különösen a tengert, ezért elég fiatalon már megtanultam búvárkodni és rendszeresen mentem túrákra, szinte minden hétvégén.

Egyetemre jártam, közben pedig egy budapesti szállodában dolgoztam, de valahogy semmi sem stimmelt.

Akkor azt gondoltam, persze, hogy nem vagyok boldog, tehet róla az anyám, az apám, a környezetem, a német szak és a Kempinski. Valami megoldás kell, hát egyszerű: kilépek, elmegyek világgá!

Az akkori szerelmemmel eldöntöttük, hogy elutazunk, mégpedig jó messzire. Eladtunk mindent, amink volt, Gy-nek volt egy kis kocsmája, voltak autóink és az ezekből befolyt összegekből tudtunk gazdálkodni. Boldogan felmondtam, érezve a beteljesült élet előszelét az arcomon.

Elővettem egy földgömböt. Megpörgetjük, ahol megáll az ujjunk, oda megyünk. Szerencse, hogy nem valahol Szibériában állt meg, hanem a Karib-tenger egyik szigetén, Dominikán. Megvettük a repjegyet és beszereztünk sok vízumot és oltást, mert ha már ott vagyunk, gondoltuk, bejárjuk az egész környéket, Dél-Amerikát is.

Tudtam, éreztem, hogy erre van akkor szükségem. Nagyon jól tettem, hogy akkor útra keltem. A megérzéseimre hallgattam, senki másra, csak magamra.

Azt a sok pénzt viszonylag hamar elvertük, mert a Karib-tenger nem a legolcsóbb hely, sokszor, pl. a Kajmán szigeteken csak luxusszállodába tudtunk menni, más szállás nem volt ott még akkor. Szóval évekre terveztünk maradni, de lett belőle egy majdnem év, mire teljesen elfogyott a pénzünk. Viszont maradni akartunk.

Szerencsénk volt, mert könnyen állást kaptunk, Dominikán, egy üdülővárosi búvárközpontban kezdtünk el dolgozni, búvároktatókként.

Hogy miért elevenítem ezt most fel? A héten a homlokcsakráról tanulunk a jógaóráink nagy részén, a harmadik szemről, a belső bölcsességről, a megérzésekről. Arról, hogy mennyire fontos meghallgatni, mit súg ez a belső intelligencia. Mit mond az intuíció, amit sokszor felülbírálunk és nem fogadunk el. És hiába érezzük, mit kellene tennünk, mégsem arra megyünk, mégsem amellett döntünk.

Akkor a környezetünkben szinte mindenki le akart minket beszélni erről az útról. Ma már természetes, hogy fiatalok világgá mennek, akkor ez még nem volt divat, és mindenki féltett minket és riogatott az elvesztegetett évekkel.

De mi hallgattunk továbbra is a megérzéseinkre és nekivágtunk.

És milyen jól tettük! Nekem ott megváltozott az életem és a mai napig nagyon nagy hatással van rám ez az út. Nem úgy, ahogy gondoltam, nem abban hozott változást, mint ahogy reméltem, hanem egy teljesen más módon.

Teltek a hónapok kint és azt vettem észre, hogy elkezdett ugyanúgy idegesíteni minden, mint itthon. Ott már nem az iskola meg a munka volt a hibás, hiszen a világ egyik legszebb tengerpartján dolgoztunk és talán a világ egyik legizgalmasabb munkáját csináltuk. Akkor mégis mi a bajom, mi a gond? Itt vagyok a paradicsom közepén és nem vagyok boldog?

Ugyanazt a fásultságot éreztem, mint előtte. Ugyanazt az elégedetlenséget. Hiába volt a díszlet más, türkiz a tenger és fehér a homok, mintha semmi sem változott volna. Egy ideig kitartott az "adag", egy idő után viszont nem volt elég. A tenger túl meleg volt, a homok túl szemcsés. És akkor még B tervem nem volt, mélyen megviselt, hazajöttünk. Hát ha nem ez az ok, ha így sem oldódik meg semmi, akkor hogyan fogom ezentúl az életemet élni? Elkezdtem pszichológushoz járni.

Aztán így jött a buddhizmus az életembe és utána pedig a jóga, az az út, amiben egyedül a mai napig kizárólagosan száz százalékosan hiszek, amit a mai napig járok.

Akkor ott megéreztem, hogy a boldogság nem kint van, akkor értettem meg úgy igazán, a saját bőrömön megtapasztalva, hogy nem a környezet, a külső körülmények miatt lesz valaki boldog, hanem a boldogság bennünk van, ott van bennünk és egyedül a saját hozzáállásunkon múlik.

Nagy felelősség, sokszor teher. Olyan jó pedig másokat hibáztatni, nem? Olyan könnyű azt gondolni, hogy persze azért mert ő. Persze számítanak a tapasztalások, de nem köthetnek béklyóba a meghatározások.

Az életünk értelme egyedül ez, megszabadulni a kötöttségektől, elérni a belső szabadságot.

Rengeteg egyéb tapasztalást is hozott ez az utazás, és hiszem, hogy az Útközben jóga sem lenne, ha ez az út nem lett volna.

Ahhoz mindig el kell menni, ha az ember haza akar találni. Ha otthonra akar lelni. És nem kívül van ez az otthon. Hanem önmagadban.

Nem tudom, mi van azóta Gy-vel, szakítottunk miután hazajöttünk és azóta sem beszélünk. Sokszor gondolok rá, mert tökéletes partnerem volt ebben a tapasztalásban, senki azóta nem szeretett így feltétel nélkül, mint ő, azóta se vágott volna senki így útnak velem, ha máskor menni készültem volna, persze most nem, de akkor sem adta volna föl önmagát senki. Ő pedig gondolkodás nélkül jött és végig hű társam volt. Szeretni fogom ezért, amíg élek és hálás leszek neki mindörökkön örökké.

Hallgass a megérzéseidre, mindig súgsz magadnak, és ha van elég csend körülötted, ha jól figyelsz, meg is hallod. Mindig tudjuk, merre kellene menni, de nem hallgatunk rá, mert vagy félünk, vagy kihelyezünk egy távoli jövőbe valamilyen célt és annak alárendelve mindent lépünk most a jelenben és sokszor olyat, amit nem kellene megtennünk, kompromisszumot kötünk. Pedig nem áldozhatod fel önmagad!

Csak a jelen van!

Nincs szükséged kompromisszumokra, figyelj a belső hangodra!

Neked milyen messze kell menned, hogy közel kerülj önmagadhoz?

Hari Om

Alexandra

#Útközbenjóga