Ölelés idő - most vagy soha

Azon gondolkoztam, milyen lehet most gyereknek lenni. Nézem a kamasz fiamat, ahogy begyűri a maszkját reggelente a zsebébe, ahogy már rutinossá vált a mozdulat.

Milyen lehet így felnőni, hogy maszkot kell viselni, hogy védekezni kell folyamatosan valamivel szemben, ami ráadásul láthatatlan. Láthatatlan, tehát kiszámíthatatlan.

Ami viszont látható, az az, hogy az emberek maszkban közlekednek, maszkban lépnek be az üzletbe, sőt, most már rengetegen az utcán is maszkban járnak.

Hogy milyen lenyomatot hagynak az utánunk következő generációkban a vírus miatti korlátozások beláthatatlan.

Hogyha háború lenne, az rosszabb lenne. De az legalább egy egyenes dolog. Tisztában van mindenki az ellenséggel, tudja honnan jön a támadás, ugyanúgy készültségben van, vagy elmenekül.

Most szinte háborús körülményeket teremtenek nekünk, és közben azt is mondják, hogy éljük továbbra hétköznapi életünk. Amit tavasszal mondtak, az már most nem úgy van. Amikor nem volt elég maszk, akkor azt mondták, maszkot nem kell viselni. Ma azt mondják, megbüntetnek, ha maszk nélkül szállsz fel a buszra.

Anyám mesélte, hogy 56-ban az oroszok egy tankkal belőttek a házukba, pont a lépcsőházat találták el, így csak lépcsőcsonkok maradtak meg, pár centik a faltól, a család azokon egyensúlyozva sietett a másodikról pincébe. Mindenki épségben leért.

Önmagában egy ilyen élmény szerintem egy életre bekerül az ember félelemtestébe. A szüleink generációja tele van szorongással, az ő szüleikről nem is beszélve, akik két világháborút éltek meg. A szorongás él tovább bennünk.

De ők legalább tudták, kitől, mitől kell félniük. Megvolt az ellenség. A vírus szagolhatatlan, ízlelhetetlen, láthatatlan, nem tapintható, nem hallható - tehát az ember érzékszervi tapasztalásán túl van, csak a következményeit látjuk, amit hagy maga után. Ennél félelmetesebbet nehezebben tudok elképzelni.

Annak az eredménye, hogy milyen úgy felnőni, hogy gyermekeink folyamatos szorongásban, félelemben vannak tartva mégsem beláthatatlan. A mechanizmus örök, aki szorongásban, félelemben nő fel, aki nem tudja hol van az ellenség, szorongásra, félelemre, sokszor fölösleges készenléti állapotra és védekezésre hajlamos felnőtt lesz.

Folyamatosan tónusban van a szimpatikus idegrendszer az esetükben, pillanatnyi időt sem hagyva az ellazulásra.

Amikor valaki folyamatos készenléti állapotban van, akkor a vegetatív idegrendszer szimpatikus idegrendszer része aktivizálódik.

A működési elv a következő: a kardfogú tigris látványa elég ahhoz, hogy a szervezet felkészüljön és villámgyorsan döntsön: üt vagy fut. Az összes szerv erre készül fel. Ha viszont nincs kardfogú tigris, de mégis van ellenség, a szervek folyamatosan ebben az állapotban maradnak, a szervezet pedig egy idő után lemerül, az immunrendszer elképesztő módon gyengül, hiszen a védelmi hálót nem tudjuk örökkön örökké fenntartani. Elhasználódik.

Selye János dolgozta ki azt a rendszert, hogy hogyan működik az ember stressz alatt. Ez a fight vagy flight működés. Egy bonyolult és összetett reakciómechanizmus, aminek segítségével az ember a veszélyhelyzeteket kezeli.

Selye azt figyelte meg, hogy akármi is támadja meg a szervezetet, az egy általános, egységes választ vált ki, tehát a szervezet ugyanazt a mechanizmust indítja be, jöjjön a kardfogú, a vírus vagy a főnök ordibálása.

Ez a reakció vagy le tudja küzdeni a veszélyeztető hatást, vagy nem. Viszont nagyon lényeges, hogy ez a küzdelem semmiképpen sem tartható fenn sokáig.

Ha tehát az inger továbbra is fennáll, vagy akár állandósul, akkor egy adaptációs (rezisztencia) fázis alakul ki, vagyis a szervezet igyekszik alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Ha a külső hatás nagyon tartós, akkor a védekezési mechanizmus kimerül (ez a harmadik fázis) és az pedig gyengíti a szervezetet, ami betegségekhez is vezethet.

Amennyiben az adaptációs fázis túl hosszú, és nincs közben elegendő pihenő vagy nyugalmi időszak, akkor kimerültség, koncentrációzavar léphet fel, letargikus állapotba kerülhet a szervezet.

A stressznek két fő fajtája van, a krónikus és az akut. A krónikus stressz hatására olyan betegségek alakulhatnak ki, mint a gyomorfekély, az asztma, a hipertónia, a krónikus fejfájás, a pajzsmirigy-túlműködés, az álmatlanság, az irritábilis vastagbél szindróma, a szívinfarktus, egyes bőrbetegségek, az impotencia, valamint alkoholizmus, kábítószerfüggés, neurózisok, pánikbetegség, depresszió. Rosszindulatú daganatok is kifejlődhetnek súlyos és tartós stresszállapot eredményeként.

Az akut stressz is lehet egyébként betegségek okozója, a második világháború alatt a német zuhanóbombázók támadásának után tömegesen jelentkeztek például pajzsmirigybetegségek.

Persze a felszínen nem látszik semmi, ez a legfélelmetesebb, nincs a fiamon se félelem, ő is azt állítja, hogy nem fél. Ez a jel számomra, hogy máris adaptálódott. Mert hogy mélyen, finomabb szinteken, hétköznapi szóhasználattal: a lelkében mi történik, évek múlva fog csak kiderülni.

Arról nem is beszélve, hogy az a félelem-rezgés, amit aztán adnak át ők is az utánuk következő generációknak még szövevényesebbé teszi ezt a történetet. Bekerül a karmába. Lenyomatot képez. Jobban és mélyebben, mint maga a vírus. Hatalmas pusztítást végez.

Elképesztő nagy felelősségünk van nekünk most szülőknek, hogy minél többet és jól szeressük gyermekeinket. Öleljük őket, amennyit csak lehet, szeretgessük őket, amennyit csak tudjuk és még többet.

Ne hagyjuk őket félni.

A magyarázat helyett vagy akár mellett, az ölelés most kulcsfontosságú.

Akinek ez nehezen megy, mert őt keveset ölelték a szülei, mivel ők sem kaptak eleget, folyamodhat trükkökhöz. Nyugodtan be lehet az elején állítani emlékeztetőt, hogy ölelés-idő! Nem viccelek.

Egyik kedvenc szakemberem, Virginia Satir pszichológus szerint napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.

Adjátok meg gyermekeiteknek, amire szükségük van, nem csak miattuk, hanem a jövő generációi miatt is.

Kezünkben a kulcs.

Ha én választhatnék, nem szeretnék most gyerek lenni.

Namasté Alexandra

#covid #ölelés #stressz #SelyeJános